Hihetetlen milyen gyorsan, mennyit tudnak változni a dolgok. A tervektől egészen kétségbeesésig, a félelmektől egészen a hitig, majd a hiten át az új lehetőségekig, hosszú út vezet és ez az út nem olyan, mint amilyennek az ember megtervezi...ha valamit, akkor ezt megtanította nekem ez a vizsga.

Furcsa érzés több mint egy hónappal később visszagondolni erre az egészre, máshogy látom most, mint, ahogy akkor láttam, de a lényeg ugyanaz.

Előfordul, hogy amikor már végleg lemondtál minden álmodról, akkor fordul 180 fokot a világ. Az írásbelik után, miután már néhány eredménnyel szembesültem, csalódottan úgy éreztem, nem érte meg küzdeni. Vártam a napot, amikor szembesülhettem a retteget emelt szintű vizsgaeredménnyel és nem hittem el. Akkor valószerűtlennek tűnt, hogy az élet néha mégis tud igazságos lenni. Jó lett, sokkal jobb, mint amilyenre számítottam. Életemben először fordult elő, hogy örömömben sírtam és ez nem afféle nyálas pityergés vagy hisztis roham volt, hanem őszinte feloldozás. Ez akkor már rég túlmutatott azon az egy vizsgán, már rég nem csak arról szólt, hogy milyen lesz a töri, sokkal inkább arról, hogy elhihettem, történhet másképp is. Fáradt voltam és sokszor már értelmét sem láttam, hogy tovább küzdjek, tanuljak még, ugyanakkor soha nem fordult meg a fejemben, hogy feladjam. Mégis kellett akkor az „löket”, valami, ami arra ösztönöz, hogy még jobban akarjam, hogy még ennél is jobban küzdjek.

Azt tettem, ami a dolgom volt, tanultam annyit, amennyit tudtam és ahogy egyre „jobbra” fordultak a dolgok, egyre jobban távolodtam az álmomtól. Pontosabban megértettem miről is szól ez az egész nekem. Borzasztóan vágytam és vágyom még most is arra, hogy bizonyíthassak másoknak, de legfőképpen magamnak. Mégis egyre kevésbé volt az a cél, hogy minden áron bekerüljek egy „szuper jó” egyetemre, akár államira vagy költségesre. Megváltozott a cél és én is megváltoztam, nagyon akartam ELTE-s lenni, de tudtam, ha önerőből nem vagyok képes annyit tanulni, hogy államilag támogatottra felvegyenek, akkor valószínűleg ott sem leszek képes tartani a szintet és fájó volt beismerni saját magamnak, de akkor nincs ott a helyem. Formálódott bennem ez a gondolat a szóbelik alatt, már akkor is, amikor még nem is volt a kezemben az érettségi bizonyítványom, de vártam. Azt hittem nehéz lesz feladni a levelet, megváltoztatni a sorrendet és elengedni egy álmot, de nem volt az, mert nem engedtem el, csupán csak nem ragaszkodtam görcsösen ahhoz, hogy ott legyen a helyem. Nem akartam, hogy egyszer majd haragudjak magamra, ezért hagytam, hogy a sors döntsön és ne az, hogy én pillanatnyilag mit tartok jónak, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy ami most jó, azt 10 év múlva is jónak ítélem majd.

Egy folyamat volt ez a több mint két hónap, állomások sorozata, amin át kellett mennem, ami sokat adott nekem... Elsősorban azt, hogy nem szabad mindent előre eltervezni, hiszen az esetek többségében úgy is másképp alakul, az „élet megtervezi önmagát” és sokkal jobban, mint, ahogy én azt valaha képzeltem volna, hiszen végül még is csak ELTE-s lettem :)

Bár nem alakult olyan fényesen mint terveztem, a kezdeti csalódáson túljutva igyekszem megint pozitívan gondolni erre az egészre, de azért elmondanám mit is éreztem:

„A mi a töri emeltet illeti, teljesen letör a teljesítményem. Belátom, hogy nehéz feladatsort kaptam/ kaptunk, de tudom, hogy a nyújtott teljesítményem nem tükrözi a valós tudásomat. Rengeteget tanultam rá, mégis az első rész „rövid feladatai” is nehéznek bizonyultak, amikor pedig a második részben megláttam az esszéket sírni tudtam volna. A témák között egy sem volt, amit itthon normálisan kidolgozva megtanultam volna, ráadásul az időmet sem megfelelően osztottam be. Így aztán félek tőle, hogy nem sikerült annyi pontot elérnem, ami kell a felvételihez. Amikor kijöttem a suliból szörnyen éreztem magam; mindenre és mindenkire haragudtam, de legfőképpen magamra. Elpazaroltam az időmet piszkozat írásra, de jó lecke volt, ilyen többet nem lesz. Lehet, hogy amikor ezt mondom, akkor minden tekintetben igazam van? Nagyon félek, hogy nem sikerült, és nem fognak felvenni. Csalódott vagyok, de ezen változtatni már nem tudok, így kénytelen vagyok azzal gazdálkodni, amim van: a szóbeli még hátra van és csak erre szabad koncentrálnom, habár szörnyen kimerültnek érzem magam. Emlékszem a vasárnap estére, amikor még előtte voltam ennek az egésznek, tudtam, hogy akkor még bárhogy alakulhat, csak rajtam múlik az egész. Nos, a helyzet 4 nappal később csupán annyival módosult, hogy most a kialakult helyzetben kell megtalálnom a lehetőségeket.”   (Naplórészlet: 2010. máj. 6.)

Napokig rágódtam még, a tanulás sem ment. Beszélgettünk a lányokkal és láttam, hogyan alakul nekik sokkal jobban, mint nekem, nem vagyok irigy, örülök, hogy nekik minden úgy alakul, ahogy eltervezték, ahogy együtt elterveztük. Egyszerűen csak szomorú voltam, mert ha már egy jobb középiskola nem jött össze, bíztam benne, hogy én is esélyt kapok egy jobb egyetemre. Tudom, itt Győrben sem rossz, de nekem nem ez az álmom.

Mostanra eljutottam oda, hogy elfogadom, úgyis úgy fog alakulni minden, ahogy annak történnie kell. Mindent megteszek, hogy jobb legyen, nem veszem el a lehetőséget magamtól, készülni fogok a szóbelire, de nem akarok összetörni, akkor sem, ha nem sikerül. Habár erre egyenlőre még gondolni sem akarok. 

Egyszerűen hihetetlen, hogy holnap elkezdődik. Nem akarok nosztalgiázni, egyszerűen csak most jut eszembe mennyi minden volt. Hogy hányszor hallottuk, már az első évben is, hogy „ezt tanuljátok meg...kell majd az érettségihez”.
És most itt van.
Annyira furcsa, hogy pénteken lezárult ez az egész, hogy nem lesz több osztálytárs, vagy szeptember elseje, ami becsengetéssel kezdődik. Tudom, ezerszer mondtam már, hogy másra sem vágyom, csak hogy vége legyen és, hogy valami változzon...most sem az a baj, hogy ennek így vége, hanem, hogy most már tényleg fel kell nőni, hogy minden afelé visz, hogy nem vagyok már gyerek.
Nem attól félek, hogy nem fog sikerülni a holnap vagy a holnapután, de nem csak annyi kell, hogy meglegyen, hanem annál sokkal több; hit, hogy elhiggyem sikerül, úgy ahogy szeretném. Rajtam múlik az egész, most még előtte állok, most még bárhogy lehet és menni fog, tudom. Régóta küzdök ezért és nem fogom feladni.

Köminek ajánlom :)

Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki szokott ezen töprengeni. A vélemények eléggé megoszlanak, és magam sem tudom, hogy milyen állásponton is vagyok a témával kapcsolatban.

Hiszen a férfiak és a nők alapvetően különböznek, és még azonos nemű emberek között is nehezen alakul ki igazán mély barátság. A jó barátok, még ha sok mindenben különböznek is egymástól, a véleményük az alapvető dolgokról, a hozzáállásuk a világhoz általában megegyezik. A barátod előtt önmagad vagy, nem érzed azt, hogy meg kéne felelned neki, tudod, hogy ő minden körülmények között meghallgat és biztosan segít is rajtad, ha tud...de lányok, ha egy fiú barátotok miatt kicsit csinosabban öltöztök fel, az nem ösztönösen tetszeni akarást jelent? És ha ezt tovább visszük, akkor az már nem több mint barátság? Nem veszélyes úgy létezni egy barátságban, hogy mi van, ha az egyik fél többet szeretne?

Nem akarom azt gondolni, hogy nem létezik férfi-nő barátság, de mégis úgy érzem, hogy  egy olyan mély barátságban, ahol a felek mindent tudnak egymásról, van rá esély, hogy a barátság átalakul valami mássá. Ezért gondolom azt, hogy férfi és nő között, lehet ugyan barátság, de közel sem annyira őszinte és hosszú ideig tartó, mint két nő között például.

Szerencsés vagyok, mert van néhány igazán jó barátom és nemtől függetlenül, mindegyikőjüket szeretem valamiért. Ha végiggondolom, vagy ha csak megnézek néhány fotót, látom és tudom is, hogy mennyire különbözünk. Ennyi különböző ember, és mégis barátok tudnak lenni valami miatt. Kompromisszumot kötünk, elfogadjuk a másikat, mert ugye senki sem tökéletes... de egy barátságban mégsem adjuk fel önmagunkat, mint ahogy ez oly sokszor megesik egy szerelemben. Úgyhogy, ha választani kell, én a barátságra szavazok.

De csak, hogy a másik oldalt is megvédjem, számtalan esetben igaz, hogy igaz barátságból alakul ki igaz szerelem...és nincs is annál szebb.

Szeretném megfogalmazni az érzést magamban, de nem tudom mi is ez pontosan. Egyszerűen, ha csak arra gondolok mi lenne, ha már csak egy napom lenne ezen a földön... akkor is így élnék?

Eddig azt hittem jó ember vagyok, de azt sem tudom mi az a jó ember pontosan...egyszerűen csak ha végig tekintek egy átlagos napomon rájövök, hogy sok helyzetben máshogy kellett volna tenni, hogy más lett volna helyes hozzáállás. A legtöbb reggelen, amikor felkelek eldöntöm, hogy ez a nap más lesz, és csalódottan látom a nap végén, hogy megint nem sikerült. Úgy kéne élni, hogy annak értelme is legyen. Napok, hetek, talán évek múlnak el úgy, hogy semmi nem változik jobb irányba. Érzem, hogy én nem így akarok élni, de mégis elveszek a mindennapokban Ez most olyan panaszosan hangzik, holott nem ez volt a célom. Mindenem meg van, amire szükségem lehet, csak magamat nem találom rendesen. Annyi mindent máshogy kéne tenni, mégis ugyan azokat a hibákat követem el újra és újra....még mondhatom, hogy útkereső vagyok, de olyan gyorsan elrepül az egész élet. Talán ma még elég hajtani a mókuskereket, egyik célt a másik után, talán ez most még nem is baj, nem baj, ha nincsenek olyan sokan mellettem, nem baj, ha nincsen, aki fogja a kezem, de mi lesz, ha ez a helyzet áll majd fenn 25? 35? 40?! évesen is? Ha akkor is csak a célok, az önmegvalósítás lesz a fontos, és nem az, hogy valaki várjon otthon a nap végén? Félek saját magamtól, egy jó ember nem ilyen...

Ma csináltam egy fotót a nagymamámról, amikor megmutattam neki a reakciója a következő volt: „Hogy megöregedtem” és ha megnézem azt a képét, amin csak 18 éves láthatom, hogy mennyire hasonlítok rá.  De egy nap, ha úgy kell lennie, én leszek ennyi idős, és őszintén boldog lehetek, ha ilyen tartalmas és boldog életem lesz, mint neki volt/van. Persze neki is át kellett esnie számtalan nehézségen, de hihetetlen mennyire jó ember tudott maradni. Nem tudom, hogy én tudok-e majd ennyire jó ember lenni...és akkor azt hiszem definiáltuk is milyen a „jó” ember...ők vesznek körül...jó lesz értékelni.

Ösztönösen a rózsaszín tollért nyúlok, amikor a barátságunkról írok, de végül mégis a kéket választom...a normálisat, bármennyire úgy tűnhet néha, hogy lököttek vagyunk. Az évek során sokat változtunk...felnőttünk mindketten, legalábbis jó úton haladunk, így hát a kék szín a nyerő...a felnőttesebb.

Furcsa a történet: ahogy megismerkedtünk és az is, hogy ennek ellenére vagy emellett milyen jó barátok lettünk, hiszen mégis csak 270 km van köztünk?!... de ez egy barátságban nem akadály. Mások vagyunk, mégis hasonlóak, ő optimista és racionalista, én meg az álmodozó. Lényegesen naivabbnak tartom magam, habár mindazok után ami eddig történt velem szeretném hinni, hogy én is egy kicsit éles látóbbá, bölcsebbé váltam. Nehéz az élet és egyre nehezebb lesz. Egyre több a teher és a felelősség, de menni akarok előre, tudatosan kiépíteni magam körül mindent ami a céljaimhoz vezet és viszem „magammal” E-t is.  Előttünk az egyetem, és ő még bizonytalan, én viszont nem akarom hagyni, hogy elkallódjon, annál lényegesen több van benne. Habár nem féltem, de akkor is szeretném ha jól alakulna a sorsa.

Sok minden volt már az évek során és most először szinte teljesen ugyan abban a cipőben járunk, de ennél jobb lehetőséget nem is kaphattunk volna, hogy megértsük a másik szomorúságát, vagy örömét. Úgy érzem hat rám az optimizmusa, igyekszem a dolgok jobb oldalát nézni, azt hiszem sok mindent tanulunk a másiktól. Mindketten éljük a magunk életét, de nem feledkezünk el egymásról, és bár nem beszélünk mindennap az nem azt jelenti, hogy ne jutna eszembe, hogy vajon erre most mit mondana, vajon mit tanácsolna.

Sok barátom van, de ilyen jó csak nagyon kevés. A felnőttség lényege, hogy azt is megértsük a barátság nem arról szól, hogy hányszor találkozunk, hanem arról, hogy tudom, bármi rossz történne ő ott lenne velem.  Ma találtam egy naplóbejegyzést, ezzel szeretném megmagyarázni, miért különös ez a barátság: „Mondanám, hogy furcsa, hogy ma reggel még Komlón ébredtem és most itt vagyok, itthon vagyok. Több száz kilométerrel arrébb...de nem furcsa, már nem az, talán nem is volt soha. Miért nem? Azt hiszem azért nem amit E mondott,mert ’az első perctől kezdve azt éreztem nálatok, hogy itthon vagyok’ „

Nem sikerült a nyelvvizsgám, nem akarom elhinni, nem akarom ezt látni, nem akarok így érezni...nem lehet igaz, nem így képzeltem

Haragszom magamra, azt hiszem túl könnyen vettem ezt az egészet, így a vége felé legalább is. Nem kellett volna ennyire magától értetődőnek vennem, hogy ha megpróbáltam akkor biztosan sikerült is, rossz érzés, mert tudom hogy sok embernek csalódást okoztam ezzel, de legfőképpen magamnak.

Nem akarom feladni, csak félek, félek és nem értem. Tudom hogy nagyon sok energiám volt ebben az egészben, és félek hogy ha ez sem volt elég, akkor hogy lennék most elég? Most már csak menekülnék, nem akarok szembe nézni ezzel az egésszel, de nincs más választásom. Már csak ezért sem, mert  akiknek most csalódást okozok,  muszáj bebizonyítanom, hogy több van bennem, lehet hogy nem lesz egyszerű, de nem is kell hogy egyszerű legyen. Tudom miért küzdök, és ha ehhez több kell, hát legyen.

Nem is tudom milyen érzés ez, elég régen éreztem. Valahol a szívem környékén egy törés, és nagyon fáj. Igyekeztem nem tudomást venni róla, és most is reménykedem, hogy csak átmeneti érzés ez az egész. Hogy csak eszembe jutatták, mindazt amiben egykor hinni akartam, mindazt, ami egykoron fontos volt. Hogy amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlik. De valahogy most előjött minden, és másra sem vágytam csak arra, hogy az eső mossa le minden könnyemet és vele együtt minden álmomat és fájdalmamat. 

Üldögéltem egyedül a buszon, és néztem ahogy az esőcseppek táncoltak az aszfalton, belefeledkeztem a gondolatokba, szerettem volna csak úgy lenni egy kicsit, de nem hagytak. M felszállt, leült mellém...és Róla mesélt, arról hogy megint látta, hogy mennyire aranyos volt és kedves. Szavai felszakították minden korábbi sebemet és újra éreztem azt az űrt, amit egy jó ideje már nem. Annyira próbáltam erős lenni, de ő csak mondta, nem is foglalkozott vele, hogy nekem talán fáj arról hallani, hogy mennyire jóban van Vele. Vele, aki velem már szóba sem áll. Soha nem tűnt még ilyen hosszúnak ez a 15 perc hazafelé. Pokoli volt mosolyogni, amikor legszívesebben kiordítottam volna minden fájdalmamat, de nem szóltam, csak mosolyogtam. Nyeltem, de egyszer csak elpattant valami és éreztem, hogy nem fogom tovább bírni. A szám mosolygott, de a lelkem zokogott, és egyszer csak elkezdtek peregni a könnycseppek az arcomon, akárcsak az esőcseppek odakint. Annyira nem akartam sírni, de a fájdalom, amit éreztem sokkal erősebb volt nálam. Azt hittem Ő már nem számít nekem, mégis pusztán a nevének hallatára felszakadt megannyi sebem és nem tudtam abbahagyni a sírást. Elég volt már mindenből, másra sem vágytam volna, csak hogy az eső mosson el engem is. Nyomot se hagyva minden fájdalomról, amit magamban hordozok (amitől azt hittem már megszabadultam) az sem számított volna, ha akkor és ott az egész létemnek vége. Miközben hullottak a könnyeim M mint ahogy az egy „igaz barátnőtől” illik a kezemet simogatta. Nem akartam megadni neki azt az örömet, hogy a könnyeimben lelkendezzen, abba hagytam hát a sírást és láttam hogy az eső is elállt. Leszálltam és elindultam hazafelé. Lehetőségem lett volna annyit sírni, amennyit csak akarok, de nem folyt ki egyetlen egy könnycseppem sem. Talán épp eleget sírtam már.

Felnéztem az égre és mintha egy percre kisütött volna a nap, mintha csak azt mondta volna „ Ne félj, minden rendben lesz majd.”...és én szeretnék hinni neki.

Annyiszor érzem, hogy valami még kell, hogy valami most kell....kell, hogy több legyen.

Milyen jogon érzem ezt? Mindenbe csak belekezdek, nem is tudom van-e valami amit igazán akartam és azt véghez is vittem volna...azt hiszem nem sok ilyen van. Elég szomorú, hiszen annyi minden lehetne még. Meg kell változnom,..rengeteg hiba...

A legnagyobb baj, hogy nem tudom mit is kezdjek magammal. Semmilyen téren nem vagyok tisztában ezzel az egésszel. Nem, hogy a jövőmmel, még a jelenemmel sem. Magam sem tudom, hova is tartozom igazán. Rossz érzés. Munkát tervezek a nyárra, nyelvtanulást, sportot, zenét...gitárt, mosolyt az arcomra...végre. Szeretném megtalálni magam, hinnem kell, hogy helyem van a világban. De a legtöbbször minden annyira szürkének tűnik,és bármennyire is ki akarok törni, nem sikerül.

Minden olyan, mint máskor. Megszokott és monoton. Itt gubbasztok az ágyam előtt, megy az msn, de hogy minek? Senkivel sem beszélek. A legtöbbször könnyebb csak ülni és elmélkedni (ami nem is lenne olyan rossz) , de ma egésznap csak ezt tettem. Holott tudom, rengeteg a tanulnivaló és ha nem kezdek bele, nem fogom bírni. Éncsak...igazán nincs is csak. Mindig máshol jár az eszem, és nem tudok figyelni. Szörnyen magányosnak érzem magam. Főleg, hogy körülöttem mindenkinek „jobb”. Hiányzik Ő, és ezért szégyellem is magam. Milyen jogon? Nincs miért hiányozzon. Volt ami volt, felesleges azon tépelődni, hogy több/ más is lehetett volna. Így alakult és vége. Az eszem pontosan tudja, mégis valami miatt itt van előttem a laptop bekapcsolva, és ha nem lenne online, már én is aludnék. Tudat alatt várok, nem is értem mire. Olyan nyilvánvaló lenne az egész. Kívülállóként régen érteném miről is szól, de így, hogy én ülök itt, valahogy minden bonyolultabb, minden reménysugár élesebb és azt érzem nem akarom feladni. A rossz hír csupán csak annyi, hogy ez már rég nem rajtam múlik.

naplórészlet, 2009.03.02.

Ezekről hallani lehet. Magam sem tudom milyen az egyik és milyen a másik...”majdnem szerelem....?” Szerelmesnek lenni...Boldognak, fennhéjázónak(?) , állandóan a másikra gondolni, hiányolni ha nincs veled, már csak megkopott emlékekből idézem fel milyen érzés is ez. De azt hiszem, hogy azalatt az idő alatt, amíg szerelmesek vagyunk, úgy érezzük, hogy ezáltal mások fölé emelkedünk. Hiszen valakinek mi jelentjük a világot...vagy valami ilyesmi. Nehéz szavakba önteni, mégis összetéveszthetetlen és mindenki számára ismert érzés ez. Olyankor boldogok vagyunk és csak ez számít. Még visszaemlékezni is jó rá.

Ma ültem a buszon, épp az uszoda felé tartottunk, amikor felszállt két lány. Beszélgettek. Az egyik azt mondta , hogy szereti is a barátját, meg nem is. Erre a másik azt válaszolta, hogy érti és hogy tudja milyen érzés ez. És én csak ültem ott és hallgattam, bíztam benne , hogy tovább folytatják a csevelyt és valami konkrétum is elhangzik arra vonatkozóan, hogy lehet az ember majdnem szerelmes. Ilyen régen volt már? Hogy ez számomra már nem is világos? Persze, ha egy kapcsolat elkezd kihűlni, akkor a korábbi szerelem jobb esetben átalakul ragaszkodássá, de akkor sem érezzük azt, hogy szeretjük is a másikat , meg nem is.

Azt mondják a szerelem bonyolult, szerintem mi emberek tesszük azzá. A szerelem a világ legtermészetesebb, legszebb, de ugyanakkor legfájdalmasabb dolga is. Szeretni és szeretve lenni....Mindenki számára elérhető, de ha nem vigyázunk könnyen elveszíthető. Érzés, ami nem hasonlít semmi másra, összetéveszthetetlen és megmásíthatatlan. S ha egyszer bekopogtat, kizárt, hogy ne ismerjük fel.

Az utóbbi időben nem igazán voltam önmagam. Hergeltem magam a csalódások miatt. Nem tudtam türelmes lenni másokhoz, csak annyit akartam, hogy érjünk már a nap végére...minden egyes nap.

De ma kicsit túl lőttem a célon. A legkönnyebben azokat bántja meg az ember, akiket a legjobban szeret, olykor ezek felé az emberek felé mutatjuk a legrosszabb arcunkat. Ismernek minket, tudjuk, hogy előttük nem kell megjátszanunk magunkat, ez azonban nem mindig adomány. Az én esetemben elég sokszor nem az...

Sokszor mondom, hogy a nagyszüleim számomra a legfontosabbak, mégis olyan könnyedén megsebzem őket, akárcsak úgy, ahogy a ma történt. Közvetetten, apán keresztül.  Nagyimnak az fáj a legjobban, ha minket lát veszekedni, különösen engem és apát. Túl sok van apából bennem, és néha nehezem viselem a kötözködéseket és a legkisebb kioktatástól is képes vagyok teljesen felhúzni magam. Csúnya dolog tőlem, azt hiszem a leginkább azért lehet, mert a legtöbb helyen csak nyelek, szinte minden sérelmet magamba folytva, és itthon jön ki belőlem minden. És miután megbántom azokat, akiket tényleg szeretek, csak utána jövök rá, mekkora hibát követtem el. Mert utána pokoli nehéz beismerni, hogy hibáztál, odaállni és bocsánatot kérni. A legtöbbször a vitát követő reakcióm a „majd bocsánatot kérek később” kategória.

De mi van, ha nincs később? Nem tudhatom meddig vagyok itt, vagy hogy ők meddig vannak itt! És ha ez a vita az utolsó gondolat, ami hozzájuk kötne, ez akkora teher lenne, aminek a feldolgozásához egy élet is kevés lenne.

Hibás vagyok, mert folyton elégedetlenkedem, mindig többet akarok, de vajon elgondolkozom azon, hogy rászolgáltam-e? Tudok-e hálás lenni, mindazért a jóért amit kapok?

Azt hiszem néha rám férne egy alapos önvizsgálat. Sokat hibázok, de ezt nem elég felismerni, ha tévedek tennem is kell azért , hogy ne okozzak fájdalmat, bocsánatot kell kérnem, és talán meg fogom látni, hogy hatalmas kegyelmet kapok általa.

...Ma miután összevesztem apával elég csúnyán , egyből éreztem , hogy hibát követtem el. Pokoli nehéz volt visszafordulni az ajtóban ....az ajtóban, ami azelőtt 5 perccel még kiabálás és ajtócsapkodás színtere volt., de megtettem. Erőt vettem magamon, megfordultam és bocsánatot kértem; láttam apán, hogy neheztel rám, de azt is hogy jól esik neki, hogy bocsánatot kérek. Ezt követően amikor beléptem a szobámba, valami jó érzés fogott el. Talán egy kis büszkeség némi örömmel párosulva. És a kegyelem érzése? Hogy tudom értékelni mindazt, amit kaptam és talán megértem a pluszra, a kicsit többre is...

Habár ez egy hosszú folyamat része, de néha elég egy pillanat is.

Örülök neki, hogy ne örülnék....?! Csak az egész most még olyan valószínűtlen. Végre meglett a jogsim, és büszke vagyok magamra. Olyan gyorsan elment ez az egész tanfolyam dolog, és magam se tudom hogy tudok-e elég felelős lenni ehhez. De remélem igen.

Jó érzés, jó érzés bizonyítani, elérni valamit magadtól, teljesíteni, úgy , hogy tudom sokan drukkolnak nekem, de az eredmény csak rajtam múlik. Teljesen más mint az alapvető kötelességek, jobb érzés úgy elérni valamit hogy ez plusz. Hogy én vállaltam, én magam, egyedül, a saját szabadidőmből, a suli és minden más mellett, elkezdtem, végigcsináltam és remélem kiérdemeltem. Azért egy kicsit hiányozni fog ez az egész. Tudom hülyén hangzik, hiszen innentől valahogy „szabadabb” lehetek. Nem ül mellettem valaki, aki megmondja mit és hogyan, de azért sajnálom, mert a heti 2-3 alkalom mind plusz volt. Nem kellett hazajönni és csak lenni, hanem volt dolgom és jól éreztem magam. Jó volt érezni hogy hasznosat is teszek, és az sem mellékes szempont hogy nagyon jó oktatót kaptam. Fura lesz ezután, legalábbis mindenképpen más mint eddig. Azt szeretném , hogy attól , hogy ez most véget ért ne legyen minden újra olyan megszokott és monoton mint azelőtt. Most érzem csak igazán hogy mennyire kell az a „plusz” Kell találnom valamit amit ugyan ennyire szeretek vagy szeretnék csinálni mint a vezetést. Terv már van és persze álmok is dögivel, de csak szép sorban. Azt az időd amit eddig a vezetés töltött ki most majd az úszás tölti ki és reményim szerint a zeneee!

Ugye ismerős érzés? Állsz otthon a tükör előtt az újonnan vásárolt ruhádban és valahogy minden a helyén van, egy röpke pillanatra még szépnek is érzed magad...

De indulnod kell nem érsz rá egész nap a tükör előtt ácsorogni, meg egyébként is még 5 perc egy helyben és bármilyen jó is a ruci, a választható öt féle, előző este kikészített ruhából biztosan a hatodik kéne.

Aztán kilépsz az utcára, szembe jön egy vékony, csinos lány, akkor még csak eszedbe ötlik „egész jól néz ki”...aztán jön még egy és elgondolkozol „hiba volt hogy nem öltöztem át?”....majd még egy „ez az én ruhám rajta? nem, nem, ugye csak hasonló?” de aztán közelebb jön és nyilvánvalóvá válik... felesleges a felháborodás, nem az én ruhám rajta, hanem az övé rajtam, csak ránk kell nézni. És egyre csak azon jár az eszed, hogy másnak miért könnyebb, más miért szebb folyton nálad? „neki biztos adottság, életében nem kellett még futógépen szenvednie”  , „biztosan nem fogyókúrázott még”. A végére legszívesebben elásnád magad, mert mellettük már a „jó ruci” sem olyan jó, ha ők ott vannak már egyáltalán nem is vagy se csinos, se szép.

Nyomaszt a gondolat és csak arra tudsz gondolni hogy nevetségesen nézel ki. Izzad a tenyered, kaparod a körmöd és minden egyes szembejövő kacarászó társaságról azt gondolod, nyilván rajtad nevet. Elég egy fél mondat és magadra veszed.

Óriási hibát követünk el mi nők ilyenkor, a belső bizonytalanság, a félsz kiül egész lényünkre, és hogy is láthatna a másik nem, vagy akár az a többi csinos nő szépnek vagy csinosnak, ha mi magunk nem tudunk hinni ebben?!  Kutatások bizonyítják, hogy a stressztől a hajtástól is hízunk. Az állandó aggodalmak miatt a szervezetünk védekezés képen raktároz, és innentől már mindenki számára ismerős a folyamat. De nem hibáztathatjuk csak magunkat, korunk hibája, hogy a nők csaknem 90%-a elégedetlen magával, a média, a szépség-és reklámipar, egyre inkább azt sugalja, hogy a tökéletesség párban jár a karcsúsággal. Holott ez nem kéne hogy feltétlenül így legyen, és egyébként is az ember csak törekedhet a tökéletességre, elérni sosem fogja. Megkell értenünk hogy küzdeni, törekedni persze lehet ,de nem kell görcsösen akarni hogy mindig mindenki tökéletesnek lásson, első lépésként meg kell tanulnunk elfogadni magunkat úgy ahogy vagyunk, és ha már mi így érzünk egy idő után mások is így fogják gondolni.

És néha elég lesz, egyszerűen csak jónak lenni.

A négy hónap után el kellett telnie még egynek, hogy rá tudjam szánni magam a találkozásra egyetlen de mégis legkedvesebb álmom főszereplőjével. Féltem, rettenetesen féltem, hogy mi lesz, ha személyes találkozás csak "elrontja" ezt az egészet, bizonyos értelemben jó volt hogy nem szemtől szemben álltunk egymással, hogy volt idő végiggondolni mit is akarok mondani, hogy mit is szabad elmondanom...de persze ez nem húzható a végtelenségig. Én csak féltem, hogy ha személyesen nem leszünk szimpatikusak egymásnak, akkor már az a napi fél óra beszélgetés sem marad, ami egy fáradt nap után a nyugalmat, a biztonságot jelentette. Ilyen gondolatok jellemezték a találkozásunk előtti 1-2 napomat, aztán eljött a "nagy" nap, és olyan volt mint bármelyik másik, egyátalán nem féltem, és ez így volt jó. Sorra teltek a napok, a hetek, mi egyre többet találkoztunk, egyre jobban megkedveltem. Hittem ő is így érez,és talán így érzett. Órákig tartó séták, beszélgetések, kacagás, fagyi, gitár, eső és napsütés, éreztem mindig is így kellett volna élni. Aztán valami megváltozott. Elmaradt ez az egész, elmaradtunk egymás mellől. Utólag már tudom, én is hibás voltam, hogy nem mertem kimutatni mit érzek, de nem voltam tisztában az érzéseimmel. Féltem hogy megint csalódok, hogy az történik ami azelőtt mindig, pedig hinni akartam benne, mégis megszakadt az egész. Nagyon rossz érzés volt, mert miután már nem keresett kezdtem el igazán érezni, mennyire fontos is volt nekem. Ilyenek vagyunk mi emberek; amig a szeretetünk tárgya a közelünkben van, hajlamosak vagyunk észre sem venni, vagy nem is értékeljük igazán...és amikor elmegy, jövünk csak rá mekkorát hibáztunk.

Olyan szépet álmodtam, igazán az álom csak annyi volt hogy láttam egy gitárt és Ő gitározott,én pedig hallgattam. Nem is beszéltünk, az arcára sem emlékszem, egyszerűen csak jó volt.
Elég régóta nincs társam, és egy jó ideig nem is éreztem, hogy hiányozna az életemből, most sem azok a mézédes csöpögős érzések és ömlengős szavak hiányoznak, hanem valaki...aki meghallgat, akire számíthatok. Újabban valaki iránt elkezdtem ilyesmit érezni, azt hogy talán több is lehetne, mint barát, de az élet néha olyan bonyolult, és félek elrontani ezt az egészet. A legtöbbször azt érzem, hogy ha "csak" barátok leszünk, már az is jó. Érdekes ez az egész, eddig még nem találkoztunk, pedig egy városban lakunk, sokat beszélgetünk msn-en...lassan már 4 hónapja, és egyre jobban megismerem, és megkedvelem. Nem vagyok belé szerelmes, hogy is lehetnék az, hiszen még csak álmomban láttam, de valami mégis köt hozzá.

Ülök a szobámban és ez a szám szól, a 67-es út. Nem tudom miért. Ilyen zenét a szüleim korosztálya hallgat, bár ami ismeretlen nem kell hogy feltétlenül "rossz" legyen. 1987-es szám...még meg sem születettem akkor, most mégis ez szól. 2 nap van a szülinapomig, tavaly valahogy máshogy volt. Pont ilyenkor voltam beteg, de vártam a szülinapomat. Most meg rohan az idő és itt vagyok egyedül...megint.
...Igen a 67-es út, az...Egyszer valaki azt mondta, csak akkor jön az új, ha már nincs a régi, mert el kell felejtened a múltat, hogy lehessen jövőd. Csak sajnálom, hogy ez nem ilyen egyszerű, de lehetne az is. Elvégre is, minden csak akarat kérdése, olyan mint leszokni a cigiről, elfogadni önmagad, vagy elengedni valakit, aki már amúgy sincs veled.
Nos igen; hazudhatod azt magadnak, hogy már nem így van, de így van. Gyűlölheted az eszeddel, de ha mélyen a szívedbe nézel, igen, ott belül, mit érzel? Nos én erre gondoltam, mikor a 67-es utat hallhattam, és nem kellett mondanom semmit, hogy mit érez a szívem. Kifolyt a könnyem és tudtam a választ.

naplórészlet; 2007.02.25