Nem is tudom milyen érzés ez, elég régen éreztem. Valahol a szívem környékén egy törés, és nagyon fáj. Igyekeztem nem tudomást venni róla, és most is reménykedem, hogy csak átmeneti érzés ez az egész. Hogy csak eszembe jutatták, mindazt amiben egykor hinni akartam, mindazt, ami egykoron fontos volt. Hogy amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlik. De valahogy most előjött minden, és másra sem vágytam csak arra, hogy az eső mossa le minden könnyemet és vele együtt minden álmomat és fájdalmamat. 

Üldögéltem egyedül a buszon, és néztem ahogy az esőcseppek táncoltak az aszfalton, belefeledkeztem a gondolatokba, szerettem volna csak úgy lenni egy kicsit, de nem hagytak. M felszállt, leült mellém...és Róla mesélt, arról hogy megint látta, hogy mennyire aranyos volt és kedves. Szavai felszakították minden korábbi sebemet és újra éreztem azt az űrt, amit egy jó ideje már nem. Annyira próbáltam erős lenni, de ő csak mondta, nem is foglalkozott vele, hogy nekem talán fáj arról hallani, hogy mennyire jóban van Vele. Vele, aki velem már szóba sem áll. Soha nem tűnt még ilyen hosszúnak ez a 15 perc hazafelé. Pokoli volt mosolyogni, amikor legszívesebben kiordítottam volna minden fájdalmamat, de nem szóltam, csak mosolyogtam. Nyeltem, de egyszer csak elpattant valami és éreztem, hogy nem fogom tovább bírni. A szám mosolygott, de a lelkem zokogott, és egyszer csak elkezdtek peregni a könnycseppek az arcomon, akárcsak az esőcseppek odakint. Annyira nem akartam sírni, de a fájdalom, amit éreztem sokkal erősebb volt nálam. Azt hittem Ő már nem számít nekem, mégis pusztán a nevének hallatára felszakadt megannyi sebem és nem tudtam abbahagyni a sírást. Elég volt már mindenből, másra sem vágytam volna, csak hogy az eső mosson el engem is. Nyomot se hagyva minden fájdalomról, amit magamban hordozok (amitől azt hittem már megszabadultam) az sem számított volna, ha akkor és ott az egész létemnek vége. Miközben hullottak a könnyeim M mint ahogy az egy „igaz barátnőtől” illik a kezemet simogatta. Nem akartam megadni neki azt az örömet, hogy a könnyeimben lelkendezzen, abba hagytam hát a sírást és láttam hogy az eső is elállt. Leszálltam és elindultam hazafelé. Lehetőségem lett volna annyit sírni, amennyit csak akarok, de nem folyt ki egyetlen egy könnycseppem sem. Talán épp eleget sírtam már.

Felnéztem az égre és mintha egy percre kisütött volna a nap, mintha csak azt mondta volna „ Ne félj, minden rendben lesz majd.”...és én szeretnék hinni neki.