A négy hónap után el kellett telnie még egynek, hogy rá tudjam szánni magam a találkozásra egyetlen de mégis legkedvesebb álmom főszereplőjével. Féltem, rettenetesen féltem, hogy mi lesz, ha személyes találkozás csak "elrontja" ezt az egészet, bizonyos értelemben jó volt hogy nem szemtől szemben álltunk egymással, hogy volt idő végiggondolni mit is akarok mondani, hogy mit is szabad elmondanom...de persze ez nem húzható a végtelenségig. Én csak féltem, hogy ha személyesen nem leszünk szimpatikusak egymásnak, akkor már az a napi fél óra beszélgetés sem marad, ami egy fáradt nap után a nyugalmat, a biztonságot jelentette. Ilyen gondolatok jellemezték a találkozásunk előtti 1-2 napomat, aztán eljött a "nagy" nap, és olyan volt mint bármelyik másik, egyátalán nem féltem, és ez így volt jó. Sorra teltek a napok, a hetek, mi egyre többet találkoztunk, egyre jobban megkedveltem. Hittem ő is így érez,és talán így érzett. Órákig tartó séták, beszélgetések, kacagás, fagyi, gitár, eső és napsütés, éreztem mindig is így kellett volna élni. Aztán valami megváltozott. Elmaradt ez az egész, elmaradtunk egymás mellől. Utólag már tudom, én is hibás voltam, hogy nem mertem kimutatni mit érzek, de nem voltam tisztában az érzéseimmel. Féltem hogy megint csalódok, hogy az történik ami azelőtt mindig, pedig hinni akartam benne, mégis megszakadt az egész. Nagyon rossz érzés volt, mert miután már nem keresett kezdtem el igazán érezni, mennyire fontos is volt nekem. Ilyenek vagyunk mi emberek; amig a szeretetünk tárgya a közelünkben van, hajlamosak vagyunk észre sem venni, vagy nem is értékeljük igazán...és amikor elmegy, jövünk csak rá mekkorát hibáztunk.