Hihetetlen milyen gyorsan, mennyit tudnak változni a dolgok. A tervektől egészen kétségbeesésig, a félelmektől egészen a hitig, majd a hiten át az új lehetőségekig, hosszú út vezet és ez az út nem olyan, mint amilyennek az ember megtervezi...ha valamit, akkor ezt megtanította nekem ez a vizsga.

Furcsa érzés több mint egy hónappal később visszagondolni erre az egészre, máshogy látom most, mint, ahogy akkor láttam, de a lényeg ugyanaz.

Előfordul, hogy amikor már végleg lemondtál minden álmodról, akkor fordul 180 fokot a világ. Az írásbelik után, miután már néhány eredménnyel szembesültem, csalódottan úgy éreztem, nem érte meg küzdeni. Vártam a napot, amikor szembesülhettem a retteget emelt szintű vizsgaeredménnyel és nem hittem el. Akkor valószerűtlennek tűnt, hogy az élet néha mégis tud igazságos lenni. Jó lett, sokkal jobb, mint amilyenre számítottam. Életemben először fordult elő, hogy örömömben sírtam és ez nem afféle nyálas pityergés vagy hisztis roham volt, hanem őszinte feloldozás. Ez akkor már rég túlmutatott azon az egy vizsgán, már rég nem csak arról szólt, hogy milyen lesz a töri, sokkal inkább arról, hogy elhihettem, történhet másképp is. Fáradt voltam és sokszor már értelmét sem láttam, hogy tovább küzdjek, tanuljak még, ugyanakkor soha nem fordult meg a fejemben, hogy feladjam. Mégis kellett akkor az „löket”, valami, ami arra ösztönöz, hogy még jobban akarjam, hogy még ennél is jobban küzdjek.

Azt tettem, ami a dolgom volt, tanultam annyit, amennyit tudtam és ahogy egyre „jobbra” fordultak a dolgok, egyre jobban távolodtam az álmomtól. Pontosabban megértettem miről is szól ez az egész nekem. Borzasztóan vágytam és vágyom még most is arra, hogy bizonyíthassak másoknak, de legfőképpen magamnak. Mégis egyre kevésbé volt az a cél, hogy minden áron bekerüljek egy „szuper jó” egyetemre, akár államira vagy költségesre. Megváltozott a cél és én is megváltoztam, nagyon akartam ELTE-s lenni, de tudtam, ha önerőből nem vagyok képes annyit tanulni, hogy államilag támogatottra felvegyenek, akkor valószínűleg ott sem leszek képes tartani a szintet és fájó volt beismerni saját magamnak, de akkor nincs ott a helyem. Formálódott bennem ez a gondolat a szóbelik alatt, már akkor is, amikor még nem is volt a kezemben az érettségi bizonyítványom, de vártam. Azt hittem nehéz lesz feladni a levelet, megváltoztatni a sorrendet és elengedni egy álmot, de nem volt az, mert nem engedtem el, csupán csak nem ragaszkodtam görcsösen ahhoz, hogy ott legyen a helyem. Nem akartam, hogy egyszer majd haragudjak magamra, ezért hagytam, hogy a sors döntsön és ne az, hogy én pillanatnyilag mit tartok jónak, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy ami most jó, azt 10 év múlva is jónak ítélem majd.

Egy folyamat volt ez a több mint két hónap, állomások sorozata, amin át kellett mennem, ami sokat adott nekem... Elsősorban azt, hogy nem szabad mindent előre eltervezni, hiszen az esetek többségében úgy is másképp alakul, az „élet megtervezi önmagát” és sokkal jobban, mint, ahogy én azt valaha képzeltem volna, hiszen végül még is csak ELTE-s lettem :)