Az utóbbi időben nem igazán voltam önmagam. Hergeltem magam a csalódások miatt. Nem tudtam türelmes lenni másokhoz, csak annyit akartam, hogy érjünk már a nap végére...minden egyes nap.

De ma kicsit túl lőttem a célon. A legkönnyebben azokat bántja meg az ember, akiket a legjobban szeret, olykor ezek felé az emberek felé mutatjuk a legrosszabb arcunkat. Ismernek minket, tudjuk, hogy előttük nem kell megjátszanunk magunkat, ez azonban nem mindig adomány. Az én esetemben elég sokszor nem az...

Sokszor mondom, hogy a nagyszüleim számomra a legfontosabbak, mégis olyan könnyedén megsebzem őket, akárcsak úgy, ahogy a ma történt. Közvetetten, apán keresztül.  Nagyimnak az fáj a legjobban, ha minket lát veszekedni, különösen engem és apát. Túl sok van apából bennem, és néha nehezem viselem a kötözködéseket és a legkisebb kioktatástól is képes vagyok teljesen felhúzni magam. Csúnya dolog tőlem, azt hiszem a leginkább azért lehet, mert a legtöbb helyen csak nyelek, szinte minden sérelmet magamba folytva, és itthon jön ki belőlem minden. És miután megbántom azokat, akiket tényleg szeretek, csak utána jövök rá, mekkora hibát követtem el. Mert utána pokoli nehéz beismerni, hogy hibáztál, odaállni és bocsánatot kérni. A legtöbbször a vitát követő reakcióm a „majd bocsánatot kérek később” kategória.

De mi van, ha nincs később? Nem tudhatom meddig vagyok itt, vagy hogy ők meddig vannak itt! És ha ez a vita az utolsó gondolat, ami hozzájuk kötne, ez akkora teher lenne, aminek a feldolgozásához egy élet is kevés lenne.

Hibás vagyok, mert folyton elégedetlenkedem, mindig többet akarok, de vajon elgondolkozom azon, hogy rászolgáltam-e? Tudok-e hálás lenni, mindazért a jóért amit kapok?

Azt hiszem néha rám férne egy alapos önvizsgálat. Sokat hibázok, de ezt nem elég felismerni, ha tévedek tennem is kell azért , hogy ne okozzak fájdalmat, bocsánatot kell kérnem, és talán meg fogom látni, hogy hatalmas kegyelmet kapok általa.

...Ma miután összevesztem apával elég csúnyán , egyből éreztem , hogy hibát követtem el. Pokoli nehéz volt visszafordulni az ajtóban ....az ajtóban, ami azelőtt 5 perccel még kiabálás és ajtócsapkodás színtere volt., de megtettem. Erőt vettem magamon, megfordultam és bocsánatot kértem; láttam apán, hogy neheztel rám, de azt is hogy jól esik neki, hogy bocsánatot kérek. Ezt követően amikor beléptem a szobámba, valami jó érzés fogott el. Talán egy kis büszkeség némi örömmel párosulva. És a kegyelem érzése? Hogy tudom értékelni mindazt, amit kaptam és talán megértem a pluszra, a kicsit többre is...

Habár ez egy hosszú folyamat része, de néha elég egy pillanat is.