Ösztönösen a rózsaszín tollért nyúlok, amikor a barátságunkról írok, de végül mégis a kéket választom...a normálisat, bármennyire úgy tűnhet néha, hogy lököttek vagyunk. Az évek során sokat változtunk...felnőttünk mindketten, legalábbis jó úton haladunk, így hát a kék szín a nyerő...a felnőttesebb.

Furcsa a történet: ahogy megismerkedtünk és az is, hogy ennek ellenére vagy emellett milyen jó barátok lettünk, hiszen mégis csak 270 km van köztünk?!... de ez egy barátságban nem akadály. Mások vagyunk, mégis hasonlóak, ő optimista és racionalista, én meg az álmodozó. Lényegesen naivabbnak tartom magam, habár mindazok után ami eddig történt velem szeretném hinni, hogy én is egy kicsit éles látóbbá, bölcsebbé váltam. Nehéz az élet és egyre nehezebb lesz. Egyre több a teher és a felelősség, de menni akarok előre, tudatosan kiépíteni magam körül mindent ami a céljaimhoz vezet és viszem „magammal” E-t is.  Előttünk az egyetem, és ő még bizonytalan, én viszont nem akarom hagyni, hogy elkallódjon, annál lényegesen több van benne. Habár nem féltem, de akkor is szeretném ha jól alakulna a sorsa.

Sok minden volt már az évek során és most először szinte teljesen ugyan abban a cipőben járunk, de ennél jobb lehetőséget nem is kaphattunk volna, hogy megértsük a másik szomorúságát, vagy örömét. Úgy érzem hat rám az optimizmusa, igyekszem a dolgok jobb oldalát nézni, azt hiszem sok mindent tanulunk a másiktól. Mindketten éljük a magunk életét, de nem feledkezünk el egymásról, és bár nem beszélünk mindennap az nem azt jelenti, hogy ne jutna eszembe, hogy vajon erre most mit mondana, vajon mit tanácsolna.

Sok barátom van, de ilyen jó csak nagyon kevés. A felnőttség lényege, hogy azt is megértsük a barátság nem arról szól, hogy hányszor találkozunk, hanem arról, hogy tudom, bármi rossz történne ő ott lenne velem.  Ma találtam egy naplóbejegyzést, ezzel szeretném megmagyarázni, miért különös ez a barátság: „Mondanám, hogy furcsa, hogy ma reggel még Komlón ébredtem és most itt vagyok, itthon vagyok. Több száz kilométerrel arrébb...de nem furcsa, már nem az, talán nem is volt soha. Miért nem? Azt hiszem azért nem amit E mondott,mert ’az első perctől kezdve azt éreztem nálatok, hogy itthon vagyok’ „