Egyszerűen hihetetlen, hogy holnap elkezdődik. Nem akarok nosztalgiázni, egyszerűen csak most jut eszembe mennyi minden volt. Hogy hányszor hallottuk, már az első évben is, hogy „ezt tanuljátok meg...kell majd az érettségihez”.
És most itt van.
Annyira furcsa, hogy pénteken lezárult ez az egész, hogy nem lesz több osztálytárs, vagy szeptember elseje, ami becsengetéssel kezdődik. Tudom, ezerszer mondtam már, hogy másra sem vágyom, csak hogy vége legyen és, hogy valami változzon...most sem az a baj, hogy ennek így vége, hanem, hogy most már tényleg fel kell nőni, hogy minden afelé visz, hogy nem vagyok már gyerek.
Nem attól félek, hogy nem fog sikerülni a holnap vagy a holnapután, de nem csak annyi kell, hogy meglegyen, hanem annál sokkal több; hit, hogy elhiggyem sikerül, úgy ahogy szeretném. Rajtam múlik az egész, most még előtte állok, most még bárhogy lehet és menni fog, tudom. Régóta küzdök ezért és nem fogom feladni.